Nyár van, nyár van, halljuk a slágert éppen az autóban ülve és azt érezzük, hogy menten eggyé válunk az aszfalttal a rekkenő hőségben. A gyerekekkel olyan nagy poénnak tűnik, a piacra elindulni, persze tanító szándékkal, hogy lássák, érezzék a saját bőrükön is, hogy mi fán terem az a sok isteni gyümölcs, ami a piaci kofák asztalán roskadozva várja, hogy a te szatyrodban landoljon.
Eljutni a piacra két játékra kiéhezett aprósággal nem kis kihívás, mert persze már tudják a zsiványok, hogy tulajdonképpen, úgy is megközelíthetjük az objektumot, hogy azért végig csemegézzük a játék bazár minden egyes szegletét. Na, ebben most már nem vagyok túl jó partner, de hogy ne legyek a szívtelen anyák, legszívtelenebbike, beengedem őket a Kánaánba kicsit, én pedig meghúzom magam a bejárat egy kevésbé forgalmas szegletében.
Egy ideig ez így teljes nyugalmat kölcsönöz a lelkemnek, aztán hirtelen belémhasít, talán egy álnok gyerekrabló már egy titkos ajtón az én ártatlan gyermekeimet
próbálja elcsalogatni. Ekkor az aggódó anya Tarzan üvöltéssel beveti magát
a boltba és nevükön szólongatja csemetéit. Jön az egyezkedés, na, most
akkor nem kaptok semmit, de próbálnak mindenféle fondorlattal kicsikarni valamit,
ha mást nem egy ígéretet arra, hogy a közeljövőben valamelyik vacak az ő töméntelen
mennyiségű játék kupacuk tetején fog landolni. Ígérek én mindent, csak
szabaduljunk, eddig a szülinap mindig bevált, az idő és évszak még nem teljesen
tiszta nekik, így ezzel még egy ideig elszórakozhatok. Na, egyszer csak eljön a
türelem vége és kisöpröm őkegyelmüket a boltból és irány a piac.
De akkor jön anyu
csábulása, egy kellemes kis üzlet, ahol mindig van valamilyen aktuális akció,
amit nem lehet kihagyni. Ezt már
nem kajálják annyira és nagy dirrel-dúrral ők is asszisztálnak az én
szenvedélyemhez. Ennyi kör lefutása után, már kimerülve esünk be uticélunk
végső állomásához, ahol már egyik gyerek se akar
több utcahossznyi piaci asztalt végigmászni, csak azért, hogy anya megtalálja, a
számára legjobban tetsző, maga se tudja mit. Majd ha látom, megjön az ihlet is
mondá a kis hang, de a felkapaszkodó kisebb csomag, már tereli a figyelmet, és
maradunk a megszokott jól bevált fasírt, tökfőzelék kombónál.
De jó lenne még
valamit kreatívkodni, amikor megszólal az oldalamon lógó kisebbik, hogy nekem
kakálnom kell, ott a piac közepén. Hát persze. A kreatív gondolatok, huss, elszállnak
egészen addig, hogy hol találok egy alkalmas toalettet. Visszük az árut, mint bizonyítékot arra nézve, hogy igenis volt értelme
a kiruccanásnak, és a WC is megnyílik előttünk, ahol is közli az én édes három évesen, hogy ő itt nem tud. Itt azért hagyjunk némi szünetet, mert jön egy
hosszú, nyomdafestéket nem tűrő kis gondolatcsokor, amit úgy mantraként mondgatok, majd távozunk a tett színhelyéről. Már csak egy gondolat
hajt engem, haza kell érni. Autókeresés, majd egy
utolsó erőpróba, bekötni egy olyan kis embert, aki ezt nem nagyon akarja. Jön
az egyezkedés, addig nem indulunk el, amíg nem vagy bekötve, valahogy nem
túlságosan hatja meg a dolog, de egyszer csak összeáll
a fejecskéjében valami és kezes bárányként, megengedi, hogy bátyja becsatolja.
Hazáig már nem sok van, oh, azt már fél lábon vagy fél keréken is... mindegy. Az úton jönnek a kérdések, és az anya szó elhangzik 5 km-en belül 500-szor.
Felváltva próbálkoznak egymást túlkiabálva választ kicsikarni belőlem, valami eget
rengetően fontos kérdésre, én pedig csak csöndet szeretnék, de nagyon. Amikor
egy újabb szál egyszer csak elpattan, és parttalanul ömlik belőlem a szenny,
nem érzem jól magam utána, nem könnyebbültem meg tőle. Csönd lesz
az autóban, amolyan sértődött csend, és akkor most mi van, még én
gazsuláljak, mikor szétszednek atomjaimra. Hazaérve megnyugodva, ebéd közben,
elsimul minden, besiklik a medrébe az élet, jó együtt érzés árad szét
bennem, és fogadalmak százezrei fogalmazódnak meg, nincs értelme ennyi
mindent eltervezni, úgy sem lehet mindennek és mindenkinek megfelelni és sorolhatnám,
hisz tudjátok...
Megy tovább az élet és próbálunk mindig egy kicsit tanulni
tőlük, magunktól, a helyzetektől, amibe sodródunk, hogy jobban csináljuk,
legközelebb tuti jobban fogjuk csinálni, mert most nagyon megtanuljuk, aztán
majd meglátjuk
J
Egy négy gyermekes anyuka vallomásai - Folyt.köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése